leere Straßenbahnen summen in die Vorstädte

Ernő Szép: Mitternacht

Ach, ich müsste schreiben. Ich schaue auf meine Uhr. Der Stundenzeiger und der Minutenzeiger zielen auf die schmale römische Zwölf. Es ist genau zwölf. Mitternacht. Diese wunderbare, dünne Achse, um die sich die furchtbare, große Welt vom Gestern in das Morgen dreht. Es ist Mitternacht. Wie viele Kirchen gibt es auf der Welt, wie viele Türme, wie viele Turmuhren, sie alle schallen, dröhnen, schwirren, hämmern jetzt. Oh, wie gern würde ich sie nur einmal alle zusammen hören. Ich höre keine von ihnen, ich höre viel mehr den Lärm des Kaffeehauses, dieser Lärm fließt wie gelbes Regenwasser aus der Rinne in die Tonne. Wie sieht jetzt die Welt aus? Was tun die Menschen auf dem ganzen Erdball in dieser Minute? Am Rande der Dörfer bellen Hunde, in den Klubs der Städte sitzen verzweifelte Spieler, Ehepartner ziehen sich aus, sie waren im Theater, die Frau setzt sich auf den Bettrand, lässt ihre Hände in den Schoß fallen und versinkt in Träumerei; in Krankenhäusern liegen Leidende mit aufgerissenen Augen, in einsamen Lagerhäusern laufen Mäuse herum, eine Opernsängerin atmet schwer im Hotelzimmer, sie keucht über ihrer Kranz, Säuglinge lächeln, der Mond spaziert über große Seeflächen, im Nachtlokal versuchen glatzköpfige Herren im Frack und mit Monokel sich zu amüsieren, auf dem Feld liegen gefrorene Männer in ihren Rüstungen, ein ängstlicher junger Mann geht mint einem Freudemädchen das dunkle Treppenhaus hinauf, Menschen stürzen in Zügen aufeindander zu, aus einem kleine Gasthof schallen Lieder, manche wimmern vor lauter Zahnschmerzen, das frische Brautpaar feiert im Hotel Rausch der Nacht, ein Herr in zerknitterten Fechtanzug erschießt sich vor dem Spiegel, im Urwald strecken sich wilde Panther, junge Häftlinge stöhnen in den Zellen, die Hebamme wird vom Klingeln geweckt, leere Straßenbahnen summen in die Vorstädte, auf dem Hausball erklingt das Klavier, der aufgebahrte Tote denkt an die Ewigkeit nach, besoffene Männer prügeln sich am Straßeneck, in der Mühle schwirren die Schaufelräder, auf dem Schiff rauchen die Matrosen ihre Pfeifen, eine Katze miaut zwischen den Schornsteinen, zwischen verlassenen Planken blizt das Taschenmesser des Mörders, das Opfer röchelt, in Kirchen betet die Stille, die Tänzerin weint in ihrer Garderobe, überall strahlen elektrische Lichter, Gaslampen, Petroleumleuchter, Kerzen und Sterne und wie viel Dunkelheit gibt es auf dieser Welt.

Irgendwo brennt eine Stadt, wie viele Zigaretten werden in diesem Augenblick gezündet... Wie viele Zigaretten brennen allein in diesem Kaffeehaus. Der feine, dünne, blaue Rauch kreist hoch von den Spitzen der Zigaretten, die Rauchschwaden treffen sich in der Luft, verschlingen sich miteinander, fließen zusammen, fliegen vereinigt, wie ein blasse, ferne Vogelschwarm. Die Menschen, die der Rauch unter sich lässt reden und plaudern, schreien und flüstern, lachen und trällen, ein schrilles Frauenlachen schlängelt durch den Raum.

Das Kaffeehaus spricht, murmelt, plätschert, summt und singt... ich halte mir die Hände auf die Ohren, dann kommt die Stille. Ich nehme meine Hände weg, dann kommt der der Sturm. Ich wiederhole das in schnellem Rhytmus, ich stütze mich auf den Ellenbogen und drücke mir die Ohren mit den Händen.

Was für eine seltsame Musik. Als ob in der Hölle Pauken schlügen.

MV

Mehis Heinsaar: Galaktikate sõber

A galaxisok barátja

Pontosan délután öt órakor érkezett meg N. városba. Kissé elfáradt a hosszú úton, ezért pihent pár órát a szállodai szobában, majd elindult, hogy körülnézzen a városban.

Szolid, szürke öltönyt viselt, mégis magán érezte az emberek titkos pillantásait és ez valamelyest zavarta. Ezért a belvárosból a park felé vette az irányt, ott szabadabbnak érezhette magát. Szívélyesen biccentett minden madárnak és kutyának, mellyel út közben találkozott, aztán leült egy padra és mélyen a gondolataiba merült. Körülbelül egy órával később felkelt a padról és továbbsétált a folyóparton.

Alkonyatkor visszatért a szállodába. Egy darabig ruhástul feküdt a kanapén, majd kinyitotta a bőröndjét, kivett egy ébresztőórát, néhány papírba csomagolt szendvicset, egy termoszt és egy-két magazint. Átlapozta az újságokat, ivott egy kis teát és szendvicset evett. Pár órával később levetkőzött és elment fürdeni. Megborotválkozott, fogat mosott, felvette az új, sötétkék öltönyét és lekapcsolta a villanyt.

Csak ekkor nyitotta ki az ablakot. Felnézett a csillagokra és odasúgta nekik: Jó estét.

love story

A kaka és a kikelet

A kutya kuporgott egy darabig a park egyik ösvényén, majd elfutott. Apró furkót hagyott maga után.

– Nahát, milyen csodaszép itt minden! – ámult el a kaka, és körbenézett. – Milyen kék az ég! Milyen zöldek a fák! És mennyi hely van!

– Hallod-e, te ott, légy óvatos! – intette a veréb. – Gyere le az útról, különben még rád lépnek!

És már közeledett is valaki az ösvényen! A kaka, amilyen gyorsan csak bírt, a fűbe araszolt.

– Hű, itt még jobb! – örvendezett. – Olyan puha és hangulatos. Csiklandozzák a fűszálak az államat és döngicsélnek a méhek. Lehullott faleveleket gyűjtök, és házikót építek belőlük. Aztán majd üldögélek az ablaknál, és csodálom a természetet.

– Tudod, kaka, inkább ne itt a pázsit kellős közepén építs házat! – tanácsolta a veréb. – Néha erre jár a fűnyíró. Szörnyen berreg, és mindent feldarabol. Veszélyes jószág! Jobban teszed, ha bemész az orgonabokor alá, odáig nem ér el. Ott nyugodtan éldegélhetsz.

– Köszönöm, bölcs madár! – hálálkodott a kaka, és a bokor menedékébe húzódott. Faleveleket és apró ágakat keresett, majd kis kunyhót font belőlük. Jó volt ott üldögélni és friss levegőt szívni.

A kaka nagyon érdekesnek találta a parkot. A gyerekek szaladgáltak és labdáztak, az öreg nénik verebet és galambot etettek, a kutyák fatörzseket szimatoltak és megjelölték őket. Izgalmas volt mindezt a kunyhó ablakából figyelni. Csak vendége nem jött soha a kakának, és emiatt egy kicsit bánatos volt.

– De jó volna egy barát, akivel beszélgethetnénk, és együtt bámészkodhatnánk az ablakban! – gondolta. – Milyen kár, hogy ilyen magányos vagyok. Legalább a veréb beugorhatna néha. Hát illik így megfeledkezni egy barátról?

Figyelmesen körbenézett, és meg is pillantotta a verebet. Ott ült a feleségével a bokor ágán, és a fészekben csipogó fiókáit etette. A kaka integetett a régi barátnak, a veréb pedig üdvözlésképpen visszabiccentett, de nem röppent közelebb. Nem volt most ideje egy kutyakakára. Megölelte a feleségét, és elreppent, hogy táplálékot keressen a kicsinyeinek.

– Jó lenne, ha nekem is lenne valakim, akit megölelhetnék – sóhajtott magában a kaka.

Lassan őszre fordult az idő, majd jött a tél. A kaka házikóját betemette a hó. Bent jóleső meleg volt, ő elálmosodott, és sokat aludt.

Tavasszal a kaka kiolvadt a hó alól. Nyújtózkodott, és tornázott egyet a napfényben. Télen egészen kifehéredett, de a kedve nem lankadt. A levegő friss volt, és mindenütt előbújtak az első virágok. És láss csodát – egy pitypang épp a kaka házikója mellett dugta ki orrát a földből.

– Jó reggelt! – mondta vékony hangján. – Megengeded, hogy itt virágozzak? Ugye nem zavarlak?

– Egyáltalán nem – válaszolta elbűvölten a kaka. – Olyan szép vagy!

– Ugyan, ugyan – pironkodott a pitypang. – Teljesen átlagos vagyok.

– Ó, dehogy! – kiáltotta a kaka. – Nekem elhiheted! Már egy éve itt lakom, de ilyen szép sárga és dús szirmú pitypangot még sohasem láttam. Tudod mit? Legyél a feleségem!

A pitypang ismét elpirult, de nem ellenkezett. Rögtön meg is tartották az esküvőt. A kaka és a pitypang ezentúl együtt éltek, nagy szeretetben. Naponta többször megölelték egymást, sokkal többször, mint a verebek.

Kesztyű elnök úr

Kesztyű elnök úr

A halász kesztyűje beleesett a lékbe. Lassan lemerült a tó fenekére, és a halak körégyűltek, hogy jól szemügyre vegyék.

– Sziasztok! – köszönt a kesztyű. – Boldog ünnepet kívánok!

– Szia! – felelték a halak. – De milyen ünnepről beszélsz?

– Hát ti itt lent nem is tudjátok, hogy ma van az Észt Köztársaság születésnapja? – csodálkozott a kesztyű.

– Nem – mondták a halak elkerekedett szemekkel. – Mi a csoda az az Észt Köztársaság?

– Nahát, milyen buták vagytok – mérgelődött a kesztyű. – Éltek itt, a jég alatt, és semmiről sem tudtok. Szerintetek hol laktok?

– A tóban.

– A tóban, a tóban, de hol van ez a tó? Ez a tó Észtországban van – oktatta őket a kesztyű. – Következésképpen ti... Na kik vagytok?

– Halak.

– Észtek vagytok! – jelentette ki a kesztyű. – Észtek vagytok, Észtországba éltek és ma van Észtország születésnapja. Nagy ünnep ám! Az elnök vendégeket hív magához, és mutatják őket a tévében. Én mindig megnézem, kikukucskálok a gazda zsebéből és csak bámulom.

– Ó, mi még sosem láttuk az elnököt, a vendégeit pedig még úgy se – búsultak a halak. – Nálunk a tóban egyetlen tévé sincs. Csak egy régi gumiabroncs és két üres üveg. Néha nézegetjük őket, de az elnököt nem látni bennük.

– Még szép, hiszen az elnök nem egy üres üvegben lakik – magyarázta a kesztyű. – Az elnök kastélyban lakik. Nagy kár, hogy nincs tévétek. Milyen ünnep az olyan, amikor még az elnököt sem lehet megnézni?

A halak is nagyon bánatosak voltak, de ekkor az egyik sügérnek jó ötlete támadt.

– Nem szeretnél te lenni az elnök? – kérdezte. – Akkor nézhetnénk téged, és mi is jól mulathatnánk.

– Nem csaphatok fel csak úgy elnöknek – ellenkezett a kesztyű. – Az elnököt meg kell választani. És nem akárkit ám, mert egy elnöknek nagyon bölcsnek kell lennie.

– De te olyan bölcs vagy! – kiáltották a halak kórusban. – Megválasztunk téged! A kesztyű a mi elnökünk!

A kesztyű meghajolt.

– Köszönöm – kezdte. – Nagy megtiszteltetés ez nekem. Hálám jeléül vendégségbe hívlak titeket. Elúsztok előttem, és én mindegyikőtökkel kezet fogok.

– Ó, borzalom! – jajdultak fel a halak, majd sírva fakadtak. – Nincs is kezünk! Mi lesz most?

A kesztyű egy kicsit megilletődött, de hamar összeszedte magát.

– Nem gond – mondta. – Majd a farokúszótokat rázom meg.

– Szabad úgy is? – tudakolták a halak. – Az igazi elnök is farokúszót fog a vendégeivel?

– Persze – bólintott a kesztyű. – Csakhát nagyon ritkán megy hozzá olyan vendég, akinek úszója van. Általában kezük van. De ha mégis egy olyan ember találna jönni, akinek van úszója, akkor mindig azt rázza meg.

Amikor a kesztyű ezeket mondta, bizony füllentett egy kicsit, mert az igazat megvallva még sosem látott olyan embert az elnöki fogadáson, akinek úszója lett volna. A halak mindenesetre sokkal jobb kedvre derültek ezektől a szavaktól.

– Legyen így – egyeztek bele. – Fogj farokúszót velünk!

Majd egyenként elúsztak az új elnökük előtt, és a kesztyű úszót rázott velük:

– Sok boldogságot kívánok az Észt Köztársaság születésnapján!

---

President kinnas

Kalamehel kukkus kinnas jääauku. Vajus aeglaselt järve põhja ning kalad kogunesid teda vahtima.

„Tere!” ütles kinnas. „Häid pühi!”

„Tere, tere!” vastasid kalad. „Aga mis pühadest sa räägid?”

„Kas teie siis ei teagi, et täna on Eesti Vabariigi sünnipäev?” imestas kinnas.

„Ei tea,” ütlesid kalad ja ajasid silmad punni. „Mis asi see Eesti Vabariik veel on?”

„No te olete ikka päris rumalad,” pahandas kinnas. „Passite siin jää all ega tea mitte midagi. Kus te enda arvates siis elate?”

„Meie elame järves.”

„Järves küll, aga kus see järv asub? See järv asub Eestis,” õpetas kinnas. „Järelikult te olete... Noh, kes te olete?”

„Me oleme kalad.”

„Te olete eestlased!” kuulutas kinnas. „Te olete eestlased, elate Eestis ja täna on Eesti sünnipäev. Suur pidu! President kutsub endale külalised ja neid näidatakse televiisoris. Mina alati vaatan, upitan end peremehe taskust välja ja muudkui vahin.”

„Oi, meie pole kunagi presidenti näinud ja tema külalisi ammugi mitte,” kurvastasid kalad. „Meil siin järves pole mitte ühtegi televiisorit. On ainult üks vana autokumm ja kaks tühja pudelit. Neid me ikka vahel vaatame, aga presidenti sealt ei paista.”

„No muidugi, ega siis president pudeli sees ei ela,” seletas kinnas. „President elab lossis. See on kurb küll, et teil televiisorit ei ole. Mis Eesti Vabariigi sünnipäev see selline on, kui ei saa isegi presidenti vaadata!”

Kalad olid ka väga õnnetud, aga siis tuli ühel ahvenal hea mõte.

„Kas sina ise ei tahaks presidendiks hakata?” küsis ta. „Siis me vaataksime sind ja meil oleks ka lõbus.”

„Ega presidendiks ei saa niisama hakata,” vastas kinnas. „President tuleb valida. Ja igaüks üldse ei kõlbagi presidendiks, president peab olema väga tark.”

„Sina oledki tark!” hüüdsid kalad kooris. „Me valime sind! Kinnas presidendiks!”

Kinnas kummardas.

„Tänan teid!” lausus ta. „See on mulle suur au. Tänutäheks kutsun ma teid kõiki endale külla. Te peate minust mööda ujuma ja mina surun teie kõigi kätt.”

„Oh õnnetust!” karjatasid kalad ning puhkesid nutma. „Meil polegi käsi! Mis nüüd saab!”

Kinnas oli algul väheke jahmunud, aga kogus end kiiresti.

„Sellest pole midagi,” ütles ta. „Teeme nii, et ma surun teie sabasid.”

„Kas nii tohib?” uurisid kalad. „Kas päris president ka oma külaliste sabasid surub?”

„Jaa,” vastas kinnas. „Ainult et tal käib väga harva sabaga külalisi. Tavaliselt on tema külalised kätega. Aga kui mõni sabaga inimene siiski juhtub tulema, siis surub ta alati saba.”

Seda juttu rääkides kinnas küll natuke valetas, sest tõele au andes: ta polnud veel kunagi näinud presidendi vastuvõtul ühtegi sabaga inimest. Kuid kalad läksid kinda sõnu kuuldes igatahes palju rõõmsamaks.

„Teeme siis nii,” olid nad nõus. „Suru meie sabasid.”

Ja siis ujusid nad kõik oma uuest presidendist mööda ja kinnas surus nende sabasid ning lausus:

„Palju õnne Eesti vabariigi sünnipäeva puhul!”

Andrus Kivirähk

kedvenc Kruusa

a parton csónak

sodronnyal lakattal a nyírhez kötve

a fövenyen műanyag vödör

tisztára mosva elöblítve száradni felejtve

a tűzrakóhelynél fölfordított hordó

aztán ahol az öreg hársfa törzse

ketté nyílik ott eke lóg

mindennek jut valami ebből

elmaradt odakerült elfeledett megtörtént

így vagyok itt valahogy én is

egy közülük

ülök a lépcső málló fokain

magam is darabokban

de alig törődöm ezzel

érzem ami közös bennem

a kerítésen túl a szénakazallal a gereblyével

ágak sokaságával az edénnyel

a lépcső mellet a fölfordított bádoghordóval

a parton lévő tisztára mosott száraz vödörrel

minden dolog egyetlen hangon szól

a hangszín saját

…

Andrus Kivirähk: A farkas és a májvirágok

A farkas és a májvirágok

A farkas kijött a barlangjából és ásított egyet. Aztán megnyalta a pofáját, a mancsával kitörlöte az álmot a szeméből majd nekidörgölőzött egy kiszáradt fának, hogy selymes legyen a bundája. A reggeli tornát kihagyta, ma valahogy nem volt kedve hozzá.

Inkább sétált egyet. Ahogy az erdőben kószált egyszer csak megpillantott egy nénit, aki kosárral a karján májvirágokat szedett.

– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott a farkas. A néni nagyon megrémült, elhajította a kosarát és futásnak eredt.

A farkas odament és megszimatolta a májvirágokat.

– Vajon ehetőek? – tűnődött. – Vajon a nénik megeszik őket?

– Dehogy! – szólt le valaki a fa tetejéről. A varjú volt az. – Azért szednek májvirágot, hogy eladják. Beviszik a városba és pénzt kapnak érte.

A farkas elcsodálkozott.

– Hát lehetséges ez? Ezekért a kék apróságokért pénzt adnak? Tudod, én még soha életemben nem láttam pénzt. Nagyon érdekes lenne egyszer megnézni, hogy milyen. Figyelj, varjú! Mit gondolsz, ha én is viszek májvirágot a városba nekem is adnak majd érte pénzt?

– Adnak hát. – bizonygatta a varjú. – A városiak bolondulnak a a virágokért.

– Akkor megyek is. – jelentette ki a farkas és nekiállt virágot szedni. Nem a mancsával, hanem a szájával szedte – az agyaraival megragadott egy maroknyi májvirágot, kiköpte a mohát és már kész is a csokor.

Amikor ezzel a módszerrel az utolsó szálat is felkapta a földről, kosárba rakta a csokrokat, és befutott a városba. Az egyik templom mellett fehér aztalok sorakoztak, amelyeken virágárusok kínálgatták a portékájukat. A farkas ment és leült az egyik asztalhoz. A virágárusok erre sikítani kezdtek és menekülőre fogták.

A farkas elrendezte virágait az asztalon és felvonyított:

– Tessék a májvirág! Friss és üde! 10 korona a csokra!

Az emberek eleinte féltek tőle, de mivel a többi virágárus mind elinalt, végül is odamentek a farkashoz és májvirágot vásároltak. Egy öregember még meg is kérdezte:

– Talán tőzikéje is van?

– Nincs. Őzikét sajnos nem árulok. – felelte a farkas. – De ha üres a hasad menj az erdőbe és keresd meg a komámat. Ő majd elvezet a bozótosba. Ott annyi őzikét ehetsz, amennyi csak belédfér.

Az öregember megijedt erre a beszédre és elillant.

Amikor a farkas eladta az összes májvirágot a foga közé vette a pénzt, és visszaügetett az erdőbe. Ott a mohára terítette a városban megkeresett tízkoronásokat és odahívta a varjút, hadd lássa ő is a szerzeményt.

– Szép piros pénzek. – mondta büszkén a farkas. – Akár az őszi juharlevelek.

– Valóban mutatósak! – bólogatott a varjú. – Akár a kilapult vörösbegyek.

– Mihez kezdjünk most velük? – töprengett a farkas. – Megvan! Akasszuk a pénzeket a kiszáradt fára!

Így is tettek. A piros bankjegyek úgy lengtek és himbálóztak a szélben, mint a falevelek. Szép látvány volt.

Másnap aztán ismét egy néni jött az erdőbe, hogy májvirágot szedjen. Amikor meglátta a farkas fáját összecsapta a kezét.

– Pénzfa! – kiáltotta. – Ezt a csodát!

Lecsippentett néhány tízkoronást a fáról és a városban jókora kenyeret vett a pénzen.

Andrus Kivirähk: Hunt ja sinililled

Rajz: Heiki Ernits

leterítem a takarót...

AMIT MA MEGTEHETSZ
 leterítem a takarót a fűre, vége a fenyő árnyékában. ledőlök, orrom előtt könyv, ceruza, teáscsésze és kanna.

elkezdek olvasni, de máris részévé lettem azoknak a négyzet- és köbmétereknek, melyektől a könyvbe hatolván éppenhogy távolodnom kellett volna. csettintésre lepottyan a fenyőről egy száraz tűlevél. hirtelen a könyv lapján és a takarón terem mindenféle rovar és bogár. hipp-hopp megjelenik a fehér könyvlapon egy kékes, pirosas, ragyogó mintájú, körömnyi egyed, balról jobbra mászik egy irányba a betűsorokkal, át a lap szélén. hamarosan megint ott, de nem, már a következő, az előző már a fűszálakon araszol. át a takarón, át a kézen, át a fejen, át a könyvön, át a földön mozognak a hangyák, mindenféle bogarak és atkák is, kik lábakon, kik szárnyakon. talán vannak olyan aprók is, kik az olvasásban véletlenül vesztüket lelik. és lesznek olyan parányok is, kikben a magamfajta nagydarab ember nem tehet kárt. éppen a könyv mögött vagyok a kerítésnél, fű nő rajtam, földdé válok, erdővé, majdnemhogy elmúlok, és örökzöldken újra kezdődöm.

TÄNASIDA TOIMETUSI

laotan lina rohule, occapidi kuuse vilusse. viskan pikali, ninaette raamatu, pliiaci, teetassi ja -kannu. hakkan lugema, aga juba olengi osakene neist ruut- ja kuupmeetreistki, kust raamatusse sisenenuna justkui kaugenebinuks*. nipsti poccab kuivanud okas kuuseocast. korraga on raamatuleheküljele ja tekile tekkinud igasugusida putukida ja mutukida. plaksti ilmunud valgele lehele sini- ja punakarvalise küütleva kirjaga küünepikkune mardikas, roomamas vasemalt paremale täheridadega samas suunas, üle leheküljeserva. varsti jälle sääl, aga ei, juba järgmine, eelmine juba rohulehtedel turnimas. üle lina, üle käte, üle pää, üle raamatu, üle maa liikumas sipelgida, igasugusida sitikida ja satikida, kes jalule, kes tiivule toetudes. küllap olemas nii pisukesidagi, kes lugemises kogemata oma oca leiavad. ja leemas nii imepisukesidagi, kes minusuguse inimmüraka käest kannatada saada ei saa. olen parajasti raamatu taga aia ääres rohtumas, maastumas, mecistumas, peaaegu päädimas, ja igihaljalt jälle algamas.

/Kalju Kruusa/

virágpor és perjemagvak

Virágpor és perjemagvak úsznak a forrásban.

Tiszta forrás. Mikor kinyújtom kezem a kancsóval

észreveszem, hogy egy csiga imbolyog a vízen

és egy piros béka időz a kövön, ugrásra készen.

Tiszta forrás. Nézem, milyen buja fenekén a hínár,

puha szőnyegként, pompás szalagként

körbelengi a köveket. Közben a béka gondol egyet

a vízbe ugrik, néhányszor erőset taszít magán.

és kimászik a másik oldalon. Most vettek észre

a szúnyogok, sietősre fogom, a kannával kimerem

a csigát is, gyorsan megöltöm a vödröket, néhány zöld

levéltetű és egy pók fürdik a csillámló vízben.

A forrásvíz áttetsző, egy álom vize.

A föld álmáé, tiszta és nagyon régi. Fölsietek

a hegyre, két karú mérleg, majd

vizet kortyolok egy pohárból, számban perje magja.

---

Lättes ujub õietolmu ja nurmikaseemneid.
Puhas läte. Kui sirutan kannuga käe,
märkan, et ka üks tigu hulbib vee peal
ja punane konn ootab kivil, valmis põgenema.

Puhas läte. Vaatan, kui priskelt on vetikaid põhjas,
nad hõljuvad kivide ümber kui pehme vaip,
uhkete vöötidega. Vahepeal otsustab konn
hüpata keset vett, ta teeb paar tugevat tõmmet

ja ronib teisel pool välja. Mind on nüüd märganud
sääsed, mul hakkab kiire, ammutan kannuga
välja ka teo, täidan kiiresti ämbrid, paar rohelist
täid ja üks ämblik suplevad kirkas vees.

Lättevesi on puhas, see on ühe unenäo vesi.
Maa unenägu, selge ja väga vana. Kiirustan
mäest üles nagu kahe vaega kaal, siis
rüüpan klaasist vett, suus nurmikaseemned.

/Hasso Krull/

hallgatag és nyugalmas

Hallgatag és nyugalmas az éjnek ajtaja.

De mikor kinyitod minden

megváltozik: lihegés, léptek zaja,

figyelj, nehogy útban légy.

Útban. Az út itt indul,

a kertbe vezet, majd a fal mentén

az erdő felé, ott nyomok kezdődnek,

hallgatag és nyugalmas az erdőnek ajtaja,

és mikor kinyitod, ott is vagy

a szobában. Itt minden hang.

Itt minden nesz. Itt

esőcsepergés és levélsusogás,

tengermorajlás és szélzúgás, és

lihegés és léptek zaja.

Figyelj, nehogy útban légy.

Hát útban voltál? A fal metnén le lehet menni a kertbe.

--–

Vaikne ja rahulik öö uks.

Aga kui teed ta lahti, kõik

muutub: puhkimine, sammude müdin,

vaata et teele ette ei jää.

Teele ette. Tee algab siitsamast,

läheb alla aeda, siis müüri kõrvalt

metsa poole, seal algavad roopad,

vaikne ja rahulik metsa uks,

ja kui teed ta lahti, oledki

toas. Siin on kõik hääled.

Siin on kõik krõbinad. Siin on

vihmasabin ja leherabin,

meremühin ja tuulekohin, muidugi

puhkimine ja sammude müdin.

Vaata et teele ette ei jää.

Kas jäid? Müüri kõrvalt saab alla aeda.

/Hasso Krull/