jeudi 29 juillet 2010

Andrus Kivirähk: A farkas és a májvirágok

A farkas és a májvirágok


A farkas kijött a barlangjából és ásított egyet. Aztán megnyalta a pofáját, a mancsával kitörlöte az álmot a szeméből majd nekidörgölőzött egy kiszáradt fának, hogy selymes legyen a bundája. A reggeli tornát kihagyta, ma valahogy nem volt kedve hozzá.
Inkább sétált egyet. Ahogy az erdőben kószált egyszer csak megpillantott egy nénit, aki kosárral a karján májvirágokat szedett.
Mit csinálsz? – kíváncsiskodott a farkas. A néni nagyon megrémült, elhajította a kosarát és futásnak eredt.
A farkas odament és megszimatolta a májvirágokat.
Vajon ehetőek? – tűnődött. – Vajon a nénik megeszik őket?
Dehogy! – szólt le valaki a fa tetejéről. A varjú volt az. – Azért szednek májvirágot, hogy eladják. Beviszik a városba és pénzt kapnak érte.
A farkas elcsodálkozott.
Hát lehetséges ez? Ezekért a kék apróságokért pénzt adnak? Tudod, én még soha életemben nem láttam pénzt. Nagyon érdekes lenne egyszer megnézni, hogy milyen. Figyelj, varjú! Mit gondolsz, ha én is viszek májvirágot a városba nekem is adnak majd érte pénzt?
Adnak hát. – bizonygatta a varjú. – A városiak bolondulnak a a virágokért.
Akkor megyek is. – jelentette ki a farkas és nekiállt virágot szedni. Nem a mancsával, hanem a szájával szedte – az agyaraival megragadott egy maroknyi májvirágot, kiköpte a mohát és már kész is a csokor.
Amikor ezzel a módszerrel az utolsó szálat is felkapta a földről, kosárba rakta a csokrokat, és befutott a városba. Az egyik templom mellett fehér aztalok sorakoztak, amelyeken virágárusok kínálgatták a portékájukat. A farkas ment és leült az egyik asztalhoz. A virágárusok erre sikítani kezdtek és menekülőre fogták.
A farkas elrendezte virágait az asztalon és felvonyított:
Tessék a májvirág! Friss és üde! 10 korona a csokra!
Az emberek eleinte féltek tőle, de mivel a többi virágárus mind elinalt, végül is odamentek a farkashoz és májvirágot vásároltak. Egy öregember még meg is kérdezte:
Talán tőzikéje is van?
Nincs. Őzikét sajnos nem árulok. – felelte a farkas. – De ha üres a hasad menj az erdőbe és keresd meg a komámat. Ő majd elvezet a bozótosba. Ott annyi őzikét ehetsz, amennyi csak belédfér.
Az öregember megijedt erre a beszédre és elillant.
Amikor a farkas eladta az összes májvirágot a foga közé vette a pénzt, és visszaügetett az erdőbe. Ott a mohára terítette a városban megkeresett tízkoronásokat és odahívta a varjút, hadd lássa ő is a szerzeményt.
Szép piros pénzek. – mondta büszkén a farkas. – Akár az őszi juharlevelek.
Valóban mutatósak! – bólogatott a varjú. – Akár a kilapult vörösbegyek.
Mihez kezdjünk most velük? – töprengett a farkas. – Megvan! Akasszuk a pénzeket a kiszáradt fára!
Így is tettek. A piros bankjegyek úgy lengtek és himbálóztak a szélben, mint a falevelek. Szép látvány volt.
Másnap aztán ismét egy néni jött az erdőbe, hogy májvirágot szedjen. Amikor meglátta a farkas fáját összecsapta a kezét.
Pénzfa! – kiáltotta. – Ezt a csodát!
Lecsippentett néhány tízkoronást a fáról és a városban jókora kenyeret vett a pénzen.

Andrus Kivirähk: Hunt ja sinililled
Rajz: Heiki Ernits

samedi 24 juillet 2010

leterítem a takarót...



AMIT MA MEGTEHETSZ
 leterítem a takarót a fűre, vége a fenyő árnyékában. ledőlök, orrom előtt könyv, ceruza, teáscsésze és kanna.
elkezdek olvasni, de máris részévé lettem azoknak a négyzet- és köbmétereknek, melyektől a könyvbe hatolván éppenhogy távolodnom kellett volna. csettintésre lepottyan a fenyőről egy száraz tűlevél. hirtelen a könyv lapján és a takarón terem mindenféle rovar és bogár. hipp-hopp megjelenik a fehér könyvlapon egy kékes, pirosas, ragyogó mintájú, körömnyi egyed, balról jobbra mászik egy irányba a betűsorokkal, át a lap szélén. hamarosan megint ott, de nem, már a következő, az előző már a fűszálakon araszol. át a takarón, át a kézen, át a fejen, át a könyvön, át a földön mozognak a hangyák, mindenféle bogarak és atkák is, kik lábakon, kik szárnyakon. talán vannak olyan aprók is, kik az olvasásban véletlenül vesztüket lelik. és lesznek olyan parányok is, kikben a magamfajta nagydarab ember nem tehet kárt. éppen a könyv mögött vagyok a kerítésnél, fű nő rajtam, földdé válok, erdővé, majdnemhogy elmúlok, és örökzöldken újra kezdődöm.




TÄNASIDA TOIMETUSI
laotan lina rohule, occapidi kuuse vilusse. viskan pikali, ninaette raamatu, pliiaci, teetassi ja -kannu. hakkan lugema, aga juba olengi osakene neist ruut- ja kuupmeetreistki, kust raamatusse sisenenuna justkui kaugenebinuks*. nipsti poccab kuivanud okas kuuseocast. korraga on raamatuleheküljele ja tekile tekkinud igasugusida putukida ja mutukida. plaksti ilmunud valgele lehele sini- ja punakarvalise küütleva kirjaga küünepikkune mardikas, roomamas vasemalt paremale täheridadega samas suunas, üle leheküljeserva. varsti jälle sääl, aga ei, juba järgmine, eelmine juba rohulehtedel turnimas. üle lina, üle käte, üle pää, üle raamatu, üle maa liikumas sipelgida, igasugusida sitikida ja satikida, kes jalule, kes tiivule toetudes. küllap olemas nii pisukesidagi, kes lugemises kogemata oma oca leiavad. ja leemas nii imepisukesidagi, kes minusuguse inimmüraka käest kannatada saada ei saa. olen parajasti raamatu taga aia ääres rohtumas, maastumas, mecistumas, peaaegu päädimas, ja igihaljalt jälle algamas.

/Kalju Kruusa/

virágpor és perjemagvak

Virágpor és perjemagvak úsznak a forrásban.
Tiszta forrás. Mikor kinyújtom kezem a kancsóval
észreveszem, hogy egy csiga imbolyog a vízen
és egy piros béka időz a kövön, ugrásra készen.

Tiszta forrás. Nézem, milyen buja fenekén a hínár,
puha szőnyegként, pompás szalagként
körbelengi a köveket. Közben a béka gondol egyet
a vízbe ugrik, néhányszor erőset taszít magán.

és kimászik a másik oldalon. Most vettek észre
a szúnyogok, sietősre fogom, a kannával kimerem
a csigát is, gyorsan megöltöm a vödröket, néhány zöld
levéltetű és egy pók fürdik a csillámló vízben.

A forrásvíz áttetsző, egy álom vize.
A föld álmáé, tiszta és nagyon régi. Fölsietek
a hegyre, két karú mérleg, majd
vizet kortyolok egy pohárból, számban perje magja.



---


Lättes ujub õietolmu ja nurmikaseemneid.
Puhas läte. Kui sirutan kannuga käe,
märkan, et ka üks tigu hulbib vee peal
ja punane konn ootab kivil, valmis põgenema.

Puhas läte. Vaatan, kui priskelt on vetikaid põhjas,
nad hõljuvad kivide ümber kui pehme vaip,
uhkete vöötidega. Vahepeal otsustab konn
hüpata keset vett, ta teeb paar tugevat tõmmet

ja ronib teisel pool välja. Mind on nüüd märganud
sääsed, mul hakkab kiire, ammutan kannuga
välja ka teo, täidan kiiresti ämbrid, paar rohelist
täid ja üks ämblik suplevad kirkas vees.

Lättevesi on puhas, see on ühe unenäo vesi.
Maa unenägu, selge ja väga vana. Kiirustan
mäest üles nagu kahe vaega kaal, siis
rüüpan klaasist vett, suus nurmikaseemned.

/Hasso Krull/

hallgatag és nyugalmas

Hallgatag és nyugalmas az éjnek ajtaja.
De mikor kinyitod minden
megváltozik: lihegés, léptek zaja,
figyelj, nehogy útban légy.

Útban. Az út itt indul,
a kertbe vezet, majd a fal mentén
az erdő felé, ott nyomok kezdődnek,
hallgatag és nyugalmas az erdőnek ajtaja,

és mikor kinyitod, ott is vagy
a szobában. Itt minden hang.
Itt minden nesz. Itt
esőcsepergés és levélsusogás,

tengermorajlás és szélzúgás, és
lihegés és léptek zaja.
Figyelj, nehogy útban légy.
Hát útban voltál? A fal metnén le lehet menni a kertbe.


--–


Vaikne ja rahulik öö uks.
Aga kui teed ta lahti, kõik
muutub: puhkimine, sammude müdin,
vaata et teele ette ei jää.

Teele ette. Tee algab siitsamast,
läheb alla aeda, siis müüri kõrvalt
metsa poole, seal algavad roopad,
vaikne ja rahulik metsa uks,

ja kui teed ta lahti, oledki
toas. Siin on kõik hääled.
Siin on kõik krõbinad. Siin on
vihmasabin ja leherabin,

meremühin ja tuulekohin, muidugi
puhkimine ja sammude müdin.
Vaata et teele ette ei jää.
Kas jäid? Müüri kõrvalt saab alla aeda.

/Hasso Krull/

jeudi 15 juillet 2010

anatomie des caractères

egyszer áprilisban
súlyos ólombetűk
széthullotak a szavak
szedegetek
rest a kéz

a szív
súlyos ólombetűk
aprózott szavak
porban: szív, kéz, ólombetűk

júliusban
beszéd a zaj
a borókák csendje
a halak hullái
a szélmalmok állása
jelzik
lassul a vérem
súlyos ólombetűk
görögnek lustán a meleg erekben