samedi 19 mai 2012

leere Straßenbahnen summen in die Vorstädte


Ernő Szép: Mitternacht


Ach, ich müsste schreiben. Ich schaue auf meine Uhr. Der Stundenzeiger und der Minutenzeiger zielen auf die schmale römische Zwölf. Es ist genau zwölf. Mitternacht. Diese wunderbare, dünne Achse, um die sich die furchtbare, große Welt vom Gestern in das Morgen dreht. Es ist Mitternacht. Wie viele Kirchen gibt es auf der Welt, wie viele Türme, wie viele Turmuhren, sie alle schallen, dröhnen, schwirren, hämmern jetzt. Oh, wie gern würde ich sie nur einmal alle zusammen hören. Ich höre keine von ihnen, ich höre viel mehr den Lärm des Kaffeehauses, dieser Lärm fließt wie gelbes Regenwasser aus der Rinne in die Tonne. Wie sieht jetzt die Welt aus? Was tun die Menschen auf dem ganzen Erdball in dieser Minute? Am Rande der Dörfer bellen Hunde, in den Klubs der Städte sitzen verzweifelte Spieler, Ehepartner ziehen sich aus, sie waren im Theater, die Frau setzt sich auf den Bettrand, lässt ihre Hände in den Schoß fallen und versinkt in Träumerei; in Krankenhäusern liegen Leidende mit aufgerissenen Augen, in einsamen Lagerhäusern laufen Mäuse herum, eine Opernsängerin atmet schwer im Hotelzimmer, sie keucht über ihrer Kranz, Säuglinge lächeln, der Mond spaziert über große Seeflächen, im Nachtlokal versuchen glatzköpfige Herren im Frack und mit Monokel sich zu amüsieren, auf dem Feld liegen gefrorene Männer in ihren Rüstungen, ein ängstlicher junger Mann geht mint einem Freudemädchen das dunkle Treppenhaus hinauf, Menschen stürzen in Zügen aufeindander zu, aus einem kleine Gasthof schallen Lieder, manche wimmern vor lauter Zahnschmerzen, das frische Brautpaar feiert im Hotel Rausch der Nacht, ein Herr in zerknitterten Fechtanzug erschießt sich vor dem Spiegel, im Urwald strecken sich wilde Panther, junge Häftlinge stöhnen in den Zellen, die Hebamme wird vom Klingeln geweckt, leere Straßenbahnen summen in die Vorstädte, auf dem Hausball erklingt das Klavier, der aufgebahrte Tote denkt an die Ewigkeit nach, besoffene Männer prügeln sich am Straßeneck, in der Mühle schwirren die Schaufelräder, auf dem Schiff rauchen die Matrosen ihre Pfeifen, eine Katze miaut zwischen den Schornsteinen, zwischen verlassenen Planken blizt das Taschenmesser des Mörders, das Opfer röchelt, in Kirchen betet die Stille, die Tänzerin weint in ihrer Garderobe, überall strahlen elektrische Lichter, Gaslampen, Petroleumleuchter, Kerzen und Sterne und wie viel Dunkelheit gibt es auf dieser Welt.
Irgendwo brennt eine Stadt, wie viele Zigaretten werden in diesem Augenblick gezündet... Wie viele Zigaretten brennen allein in diesem Kaffeehaus. Der feine, dünne, blaue Rauch kreist hoch von den Spitzen der Zigaretten, die Rauchschwaden treffen sich in der Luft, verschlingen sich miteinander, fließen zusammen, fliegen vereinigt, wie ein blasse, ferne Vogelschwarm. Die Menschen, die der Rauch unter sich lässt reden und plaudern, schreien und flüstern, lachen und trällen, ein schrilles Frauenlachen schlängelt durch den Raum.
Das Kaffeehaus spricht, murmelt, plätschert, summt und singt... ich halte mir die Hände auf die Ohren, dann kommt die Stille. Ich nehme meine Hände weg, dann kommt der der Sturm. Ich wiederhole das in schnellem Rhytmus, ich stütze mich auf den Ellenbogen und drücke mir die Ohren mit den Händen.
Was für eine seltsame Musik. Als ob in der Hölle Pauken schlügen.

MV

lundi 2 janvier 2012

Nemes Nagy Ágnes: Enyhe tél

Amikor nincs hó, amikor állandó eső mossa a járdát – nem is állandó, csak újra-meg-újra eleredő, az alacsony szürke égbolt bizonytalan permete, amikor a hócsizmák vizes aszfalton siklanak, mintha síből vizisíre váltottak volna át, amikor vastag, filcesedő avar fedi a parkok földjét, esőszünetekben halványan gőzölögve, amikor az avar alól fel-felbukkan a fű is, zöld-szürke, szürke-zöld foltokban szinte épen, hiszen olyan a fű, mint a fű, csak a színe, ugye, a színe,
amikor a nagy, téli varjak mintegy véletlenül ülnek a városi fák ágán,
amikor a szántóföldek feketék, mint friss szántás után, vagy szürke-feketék esőtől fátyolozva,
amikor a középhegységek barnák, szürke-barnák, egy-egy sötét fenyőfolt szemölcse rajtuk,
amikor a kontinensek táblái eltolódnak, kicsit idébb-odább, időjárások ösvényeiről letérnek, elkanyarodnak, erre-arra, egy más éghajlat benéz az ablakon (meglátogat), amikor óceánok, légrétegek tajtékai, vizes csepp-legyezői messze csapódnak el, szét, (Nem kell ezt dramatizálni, dehogy, ritka nagy szerencse, hálát adni, örülni kell, hogy enyhe télben élünk) (hogy telünk enyhe) sőt mindennap figyelni, tudatosítani, hogy telünk enyhe. Meddig enyhe még?
amikor a napihírekben egyre nagyobb a hófúvás, de itt még valamely szürke elnapolása a következőknek,
amikor az évszak, ki tudja miért és meddig hátatfordít nekünk, háta mögött pedig félénken lélegző lapulással bújik a vadnyúlszínű átmenet
vagy ellenkezőleg: felénk fordul, ki tudja miért és meddig, valamely filces avarhajú kegyelem, szürke tenyerét körénkfonva, szürke-fehér mécses köré, amelyben pislákolva ég az elnyújtott, tartósított november
krizantémszag az utcán, esőtől csapzott benzingőz, krizantém-szag, vegyük meg a soron következő sírkoszorút (hányadikat ebben az évben?), a virágüzlet fénye vakító, kirobban földigérő kirakat üvegén át, bent rózsavörösek, ibolyalilák, cirádás kis szalmavi­rág-csokorkák, virágcukrászda, édesen együtt minden Évszak édességes kínálata
leszáll az este, hűvösen száradó tócsák, induló szél – de nincs hideg, nincs, az őszikabát elegendő.
Milyen szerencse. Enyhe tél.
Örülhetünk, hogy enyhe télben élünk, őszünk reménytelen volt, nyarunk a pincebörtönök dohszagában, tavaszunk háború, halál, robbanásos végítélet, katasztrófa – nem kell ezt dramatizálni, á, minek, talán említeni is fölösleges
– – –
És bent a lámpavilág, meleg, ágy-asztal, feketekávé, nem kell elsötétíteni az ablakot.
Csupa öröm az ilyen enyhe tél

dimanche 20 novembre 2011

Mehis Heinsaar: Galaktikate sõber



A galaxisok barátja

Pontosan délután öt órakor érkezett meg N. városba. Kissé elfáradt a hosszú úton, ezért pihent pár órát a szállodai szobában, majd elindult, hogy körülnézzen a városban.
Szolid, szürke öltönyt viselt, mégis magán érezte az emberek titkos pillantásait és ez valamelyest zavarta. Ezért a belvárosból a park felé vette az irányt, ott szabadabbnak érezhette magát. Szívélyesen biccentett minden madárnak és kutyának, mellyel út közben találkozott, aztán leült egy padra és mélyen a gondolataiba merült. Körülbelül egy órával később felkelt a padról és továbbsétált a folyóparton.
Alkonyatkor visszatért a szállodába. Egy darabig ruhástul feküdt a kanapén, majd kinyitotta a bőröndjét, kivett egy ébresztőórát, néhány papírba csomagolt szendvicset, egy termoszt és egy-két magazint. Átlapozta az újságokat, ivott egy kis teát és szendvicset evett. Pár órával később levetkőzött és elment fürdeni. Megborotválkozott, fogat mosott, felvette az új, sötétkék öltönyét és lekapcsolta a villanyt.
Csak ekkor nyitotta ki az ablakot. Felnézett a csillagokra és odasúgta nekik: Jó estét.

lundi 17 octobre 2011

,


Ősziesített a Duna. Részvétlen lett, költőietlen. A múlt héten, mintha még didergett volna a mederben. Most már kövéren, erősen, nagyon hidegen ömlik a híd alatt. Belejött. Csak egy pillantara állok meg, középen, a 1645. folyamkilométernél, és lenézek: tizennégy fokos fodrok, meg egy sirály. Berezonál a vízi-kresz tábla, a kesztyű alatt megremeg az acél, villamos. 5,6 km/órás északi széltől hidegek a hajszálak. Ma nem tetszik a város.
.

háromnegyed hét volt, a szeptember is elmúlt


tollait hullató daru-felhő a háromnegyed hetes égen, már halványabb, kéménysziluettek, fecskék futkosnak a levegőben, mindjárt vége a sokadik első magányhónapnak