Kesztyű elnök úr - illusztráció

Balla László Kesztyű elnök ura

love story

A kaka és a kikelet

A kutya kuporgott egy darabig a park egyik ösvényén, majd elfutott. Apró furkót hagyott maga után.

– Nahát, milyen csodaszép itt minden! – ámult el a kaka, és körbenézett. – Milyen kék az ég! Milyen zöldek a fák! És mennyi hely van!

– Hallod-e, te ott, légy óvatos! – intette a veréb. – Gyere le az útról, különben még rád lépnek!

És már közeledett is valaki az ösvényen! A kaka, amilyen gyorsan csak bírt, a fűbe araszolt.

– Hű, itt még jobb! – örvendezett. – Olyan puha és hangulatos. Csiklandozzák a fűszálak az államat és döngicsélnek a méhek. Lehullott faleveleket gyűjtök, és házikót építek belőlük. Aztán majd üldögélek az ablaknál, és csodálom a természetet.

– Tudod, kaka, inkább ne itt a pázsit kellős közepén építs házat! – tanácsolta a veréb. – Néha erre jár a fűnyíró. Szörnyen berreg, és mindent feldarabol. Veszélyes jószág! Jobban teszed, ha bemész az orgonabokor alá, odáig nem ér el. Ott nyugodtan éldegélhetsz.

– Köszönöm, bölcs madár! – hálálkodott a kaka, és a bokor menedékébe húzódott. Faleveleket és apró ágakat keresett, majd kis kunyhót font belőlük. Jó volt ott üldögélni és friss levegőt szívni.

A kaka nagyon érdekesnek találta a parkot. A gyerekek szaladgáltak és labdáztak, az öreg nénik verebet és galambot etettek, a kutyák fatörzseket szimatoltak és megjelölték őket. Izgalmas volt mindezt a kunyhó ablakából figyelni. Csak vendége nem jött soha a kakának, és emiatt egy kicsit bánatos volt.

– De jó volna egy barát, akivel beszélgethetnénk, és együtt bámészkodhatnánk az ablakban! – gondolta. – Milyen kár, hogy ilyen magányos vagyok. Legalább a veréb beugorhatna néha. Hát illik így megfeledkezni egy barátról?

Figyelmesen körbenézett, és meg is pillantotta a verebet. Ott ült a feleségével a bokor ágán, és a fészekben csipogó fiókáit etette. A kaka integetett a régi barátnak, a veréb pedig üdvözlésképpen visszabiccentett, de nem röppent közelebb. Nem volt most ideje egy kutyakakára. Megölelte a feleségét, és elreppent, hogy táplálékot keressen a kicsinyeinek.

– Jó lenne, ha nekem is lenne valakim, akit megölelhetnék – sóhajtott magában a kaka.

Lassan őszre fordult az idő, majd jött a tél. A kaka házikóját betemette a hó. Bent jóleső meleg volt, ő elálmosodott, és sokat aludt.

Tavasszal a kaka kiolvadt a hó alól. Nyújtózkodott, és tornázott egyet a napfényben. Télen egészen kifehéredett, de a kedve nem lankadt. A levegő friss volt, és mindenütt előbújtak az első virágok. És láss csodát – egy pitypang épp a kaka házikója mellett dugta ki orrát a földből.

– Jó reggelt! – mondta vékony hangján. – Megengeded, hogy itt virágozzak? Ugye nem zavarlak?

– Egyáltalán nem – válaszolta elbűvölten a kaka. – Olyan szép vagy!

– Ugyan, ugyan – pironkodott a pitypang. – Teljesen átlagos vagyok.

– Ó, dehogy! – kiáltotta a kaka. – Nekem elhiheted! Már egy éve itt lakom, de ilyen szép sárga és dús szirmú pitypangot még sohasem láttam. Tudod mit? Legyél a feleségem!

A pitypang ismét elpirult, de nem ellenkezett. Rögtön meg is tartották az esküvőt. A kaka és a pitypang ezentúl együtt éltek, nagy szeretetben. Naponta többször megölelték egymást, sokkal többször, mint a verebek.

Ki imádkozik az apácákért?

ki imádkozik a szélvédőre kenődött bogárért?

ki imádkozik a sarokba állított karosszékért?

ki imádkozik az eltévedt lufiért?

ki imádkozik a nem szagolt borosdugóért?

ki imádkozik a széttépett szerelmes levélért?

ki imádkozik a könyv átlapozott lapjáért?

ki imádkozik a kicsorbult élű ollóért?

ki imádkozik az előhivatlan fényképért?

s ki imádkozik az apácákért? 

/Finy Petra/