Nemes Nagy Ágnes: Enyhe tél

Amikor nincs hó, amikor állandó eső mossa a járdát – nem is állandó, csak újra-meg-újra eleredő, az alacsony szürke égbolt bizonytalan permete, amikor a hócsizmák vizes aszfalton siklanak, mintha síből vizisíre váltottak volna át, amikor vastag, filcesedő avar fedi a parkok földjét, esőszünetekben halványan gőzölögve, amikor az avar alól fel-felbukkan a fű is, zöld-szürke, szürke-zöld foltokban szinte épen, hiszen olyan a fű, mint a fű, csak a színe, ugye, a színe,
amikor a nagy, téli varjak mintegy véletlenül ülnek a városi fák ágán,
amikor a szántóföldek feketék, mint friss szántás után, vagy szürke-feketék esőtől fátyolozva,
amikor a középhegységek barnák, szürke-barnák, egy-egy sötét fenyőfolt szemölcse rajtuk,
amikor a kontinensek táblái eltolódnak, kicsit idébb-odább, időjárások ösvényeiről letérnek, elkanyarodnak, erre-arra, egy más éghajlat benéz az ablakon (meglátogat), amikor óceánok, légrétegek tajtékai, vizes csepp-legyezői messze csapódnak el, szét, (Nem kell ezt dramatizálni, dehogy, ritka nagy szerencse, hálát adni, örülni kell, hogy enyhe télben élünk) (hogy telünk enyhe) sőt mindennap figyelni, tudatosítani, hogy telünk enyhe. Meddig enyhe még?
amikor a napihírekben egyre nagyobb a hófúvás, de itt még valamely szürke elnapolása a következőknek,
amikor az évszak, ki tudja miért és meddig hátatfordít nekünk, háta mögött pedig félénken lélegző lapulással bújik a vadnyúlszínű átmenet
vagy ellenkezőleg: felénk fordul, ki tudja miért és meddig, valamely filces avarhajú kegyelem, szürke tenyerét körénkfonva, szürke-fehér mécses köré, amelyben pislákolva ég az elnyújtott, tartósított november
krizantémszag az utcán, esőtől csapzott benzingőz, krizantém-szag, vegyük meg a soron következő sírkoszorút (hányadikat ebben az évben?), a virágüzlet fénye vakító, kirobban földigérő kirakat üvegén át, bent rózsavörösek, ibolyalilák, cirádás kis szalmavi­rág-csokorkák, virágcukrászda, édesen együtt minden Évszak édességes kínálata
leszáll az este, hűvösen száradó tócsák, induló szél – de nincs hideg, nincs, az őszikabát elegendő.
Milyen szerencse. Enyhe tél.
Örülhetünk, hogy enyhe télben élünk, őszünk reménytelen volt, nyarunk a pincebörtönök dohszagában, tavaszunk háború, halál, robbanásos végítélet, katasztrófa – nem kell ezt dramatizálni, á, minek, talán említeni is fölösleges
– – –
És bent a lámpavilág, meleg, ágy-asztal, feketekávé, nem kell elsötétíteni az ablakot.
Csupa öröm az ilyen enyhe tél

Mehis Heinsaar: Galaktikate sõber

A galaxisok barátja

Pontosan délután öt órakor érkezett meg N. városba. Kissé elfáradt a hosszú úton, ezért pihent pár órát a szállodai szobában, majd elindult, hogy körülnézzen a városban.

Szolid, szürke öltönyt viselt, mégis magán érezte az emberek titkos pillantásait és ez valamelyest zavarta. Ezért a belvárosból a park felé vette az irányt, ott szabadabbnak érezhette magát. Szívélyesen biccentett minden madárnak és kutyának, mellyel út közben találkozott, aztán leült egy padra és mélyen a gondolataiba merült. Körülbelül egy órával később felkelt a padról és továbbsétált a folyóparton.

Alkonyatkor visszatért a szállodába. Egy darabig ruhástul feküdt a kanapén, majd kinyitotta a bőröndjét, kivett egy ébresztőórát, néhány papírba csomagolt szendvicset, egy termoszt és egy-két magazint. Átlapozta az újságokat, ivott egy kis teát és szendvicset evett. Pár órával később levetkőzött és elment fürdeni. Megborotválkozott, fogat mosott, felvette az új, sötétkék öltönyét és lekapcsolta a villanyt.

Csak ekkor nyitotta ki az ablakot. Felnézett a csillagokra és odasúgta nekik: Jó estét.

,

Ősziesített a Duna. Részvétlen lett, költőietlen. A múlt héten, mintha még didergett volna a mederben. Most már kövéren, erősen, nagyon hidegen ömlik a híd alatt. Belejött. Csak egy pillantara állok meg, középen, a 1645. folyamkilométernél, és lenézek: tizennégy fokos fodrok, meg egy sirály. Berezonál a vízi-kresz tábla, a kesztyű alatt megremeg az acél, villamos. 5,6 km/órás északi széltől hidegek a hajszálak. Ma nem tetszik a város.

.

háromnegyed hét volt, a szeptember is elmúlt

tollait hullató daru-felhő a háromnegyed hetes égen, már halványabb, kéménysziluettek, fecskék futkosnak a levegőben, mindjárt vége a sokadik első magányhónapnak

dal a pillanatragasztóval a zsebembe rögzített anyacsavarról